Sokáig nem jelentkezett az oktató. Eltűnt, mint a kámfor. Augusztus 14-én (5 nappal a sikertelen vizsga után), szerdán tudtam meg, hogy a következő vizsgám mikor lesz. Augusztus 31-én.

Rengeteg idő volt még addig! Ez idő alatt szinte betegre idegeskedtem magam. A szívem folyamatosan szúrt, a fejem zúgott, nem bírtam enni, sem aludni. Jó pár kilótól megszabadultam… Borzasztóan féltem a következő vizsgától. Legfőképpen attól, nehogy megint azt a vizsgabiztost kapjam, akit először. Soha életemben nem voltam még olyan ideges, mint akkor. És az idő nagyon lassan telt…

Itt kezdtem nagyon bánni, hogy hallgattam a „barátnőmre”, és ebbe az autósiskolába mentem tanulni. Nem tudtam, mit csináljak. Kétségbe voltam esve.

            Át akartam menni másik iskolába, de nem akartak átvenni. Senki sem szeret átvenni másoktól tanulókat. Az csak fölösleges bonyodalom. Konkurenciaharc… Meg is értem, kellemetlen lehet.

De a vizsga óta már nem bíztam az oktatómban. És nagyon féltem lépni. Féltem, hogy mi lesz, ha otthagyom őt. Megkeseríti a továbbiakban az életemet? Megnehezíti a vizsgáimat? Benne volt a pakliban… Hogy mennyire benne volt, azt akkor még nem is sejtettem!

Augusztus 27-én még egy utolsót gyakoroltam az oktatómmal a második rutin előtt, de mintha megváltozott volna. Máshogy viselkedett. Sunyított!!! Kibámult az ablakon, mintha ott se lennék…