Újabb egy hét kihagyás után kezdtem el végre vezetni. Hetente kétszer, néha háromszor is! Nehéz volt. Az unott, vörös képű oktató ott ült mellettem.

Állandóan belenyúlkált a kormányba. Szinte mindig ketten vezettünk. Amikor a munkahelyemen ezt elmeséltem, az egyik kolléganőm fel volt háborodva, hogy mi az, hogy nem én vezetek? Hogy mer belenyúlni? Hát így! Úgy tanultuk a kreszen, hogy 10 óra 10 percnél kell fogni a kormányt, különben kivágnak a vizsgán. Hát a 10 óra megvolt, de a 10 percet lenyúlta:D.

A pedálokat is nyomkodta helyettem. Az elején amúgy is bajban voltam két lábra három pedál!!! Nem semmi!!! De azért voltam ott, hogy megtanuljam, és egyedül tudjak vezetni. Nem pedig azért, hogy az oktató jobb oldalról vezessen helyettem.

Nem egyszer nyomta be a kuplungot, vagy a gázt sunyin, én pedig, amikor nem éreztem a talpammal a pedált, lenéztem. Akkor azt mondta – nem túl kedves hangon – hogy ne nézzem a lábam! Figyeljem az utat! Amikor rászóltam emiatt, jót nevetett. Pedig ez egyáltalán nem volt vicces!!!

Váltani is érdekesen tanított. Ez egy diesel autó volt. Az elindulást így mondta: egyesben lassan felemelem a lábamat a kuplungról. Ha már teljesen fölengedtem, pici gáz, kuplung benyom, kettes, harmincnál hármas. (De ha pl. 32-nél váltottam, rámszólt, hogy ha már nem nézem a kilométer órát, akkor legalább figyeljem az autó hangját, hogy váltani kéne…) A négyesre úgy kellett rákérdezni.

Az elején nagyon nehezen ment a vezetés. Nehéz volt kezem-lábam-figyelmemet összehangolni. Titkárnőként íróasztal mellett ülve, gépelve élem le az életemet, tehát a lábamat „nem használom”. Az, hogy a kezeimmel és a lábaimmal egyszerre tegyek valamit, teljesen idegen volt nekem. Ezt ő tudta, megmondtam neki. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyedüli, akinek az elején ez gondot okozott. Nehéz volt a közlekedési lámpánál elindulni, amikor az zöldre váltott. Sokszor nyomta helyettem a pedálokat a ilyenkor, mert hogy lassú vagyok, akadályozom a forgalmat! Szerintem egész nyugodtan rászánhattunk volna egy órát, hogy a Dunaparton - ahol viszonylag kevesen járnak, ahol nem zavarom a közlekedést - gyakoroljuk CSAK az elindulást. Rettentően nagy segítség lett volna a továbbiakban.

Parkolásról... Van egy utca nálunk a város közepén, az összes tanuló vezetőt ott tanítják parkolni. Ott van vizsgán is a parkolás. Rövid, csendes, egyirányú utca. Ott nőttem fel, ismerem jól. Az utca elején van a buszállomás, aztán rögtön egy buszmegálló, ahol ugye nem szabad parkolni. Általában az utca közepétől a végéig kerestünk helyet, ahol parkolhatok. Akkor már voltam annyira rafinált, hogy az egész utcát végigparkoltam, minden helyre beálltam előre és hátra is. Egyetlen alkalmat sem hagytam ki, mert nem minden órán mentünk arra. Itt már nem érdekelt, hogy az oktató unta, vagy nem, én bizony parkoltam! Annyit mondott segítségként, hogy lassan menjek, nehogy felugrassak a szegélyre. Egyesbe nem válthattam vissza, azt csak elindulásra használtuk, kettesben pedig kezdőként nem volt könnyű olyan lassan menni. De itt is „rá kellett éreznem”, hogy amikor betolatok két autó közé, hol álljak meg az előző autó mellett, kb. mennyire legyek hozzá közel, mikor tekerjem a kormányt. Legtöbbször messze álltam a szegélytől, mert az első rutin óta féltem, hogy fölmegyek. Ilyenkor kinyitotta az ajtót, és megmutatta, hogy ez a vizsgán nem lesz jó. Néha azért sikerült jól beállnom. Ilyenkor csak annyit mondott: jó…

Viszont majdnem minden alkalommal megálltunk az itallerakatnál sört venni! „Apa szörpöt” – ahogy ő hívta. Mit megálltunk! Jobbról berántotta a kormányt, kuplung, fék, és már szállt is ki. Mintha ott se lettem volna! Ez az itallerakat a főúton van, kanyarban, egy utca sarkán. Forgalmas helyen. Én még föl se fogtam, hogy mire készül, ő már tépte ki a kezemből a kormányt.

Sokszor kértem, hogy mondja meg a véleményét arról, hogy hogy vezetek. Visszajelzés jó lett volna. A válasz annyi volt, ő csak akkor szól, ha valamit elrontok. Azért örültem volna, na nem csak a hibáimat sorolja…

Minél inkább közeledett a vizsga, annál több megjegyzése volt: „Ezért a vizsgán megbukott volna”.

Egyetlen egyszer kaptam dicséretet, balra kanyarodtam, és egy anyukát a kisgyerekével átengedtem az úton – mivel elsőbbsége volt. Akkor azt mondta: „Ez egy jó pont lenne a vizsgabiztosnál.” Nagyon örültem ennek a mondatnak.

Amiért még sokszor rámszólt, az a váltás volt. Azt mondta, hogy csattogok a váltóval, tönkreteszem az autót! Pedig a csattogás nem a váltótól jött, hanem a nála lévő pót pedáloktól. Ahogy én a bal oldalon lépkedtem a pedálokon, nála, a jobb oldalon zörögtek vagy lötyögtek. De amikor ő vezetett, pont olyan hangos volt, csak azt nem hallotta meg.

Itt egy kis részlet az akkori naplómból, csak hogy hitelesebb legyen a kép:

„2009. szeptember 10.

Voltam reggel vezetni. Először vitt ki a városból.” (Ugyanis az oktató az egyik közeli faluban lakik, és a gyerekét kellett behozni az iskolába. Legalább gyakorolhattam a városon kívüli vezetést, ráadásul fölválthattam 5-ösbe!)

„2009. szeptember 20.

10 óra vezetés után azt mondta az oktató, hogy többet fog kelleni vezetnem, mint a kötelező.”

„2009. szeptember 28.

Ma megint kivitt a városból, most már az óra keretében. Ötösben, 70-nel! Izgi volt. Gyorsabban nem mertem. Azt mondta, annyival menjek, amennyivel még biztonságosan meg tudok állni.” (Akkor elgondolkoztam azon, hogy egy kezdőnek milyen reflexei vannak, hogy ilyen sebességnél biztonságosan meg tudjon állni?)

„Ma jól ment a vezetés. Meg is kérdezte az oktató:

-         Hogy érzi a vizsgát?

-         Úgy érzem, most már sokkal jobban megy, - feleltem.

Azt mondta, azért kérdezi. De ki nem mondta volna!!! Azt mondtam neki, hogy a levezettem a kötelező óraszámot – még volt néhány óra -, térjünk vissza rá.”

„2009. október 7.

Ma mondta meg, hogy a vizsga október 21-én lesz.” (De hogy hány órakor, azt most sem tudta…)

„2009. október 15.

Ma nagyon hülye volt az oktató. Állandóan a kormányt piszkálta.”

„2009. október 18.

Ma tudtam meg, hogy reggel 8-kor lesz a vizsga.”

„2009. október 20.

A vizsga előtti utolsó gyakorlás. Szörnyen ideges voltam. Megkértem az oktatót, hogy menjünk el azokra a helyekre, amiktől nagyon féltem. Voltunk mindenhol… jobbkezes utcáknál, körfogalomban, utálatos kereszteződésben…”