2010. február 1-jén, délelőtt mentem be a vizsgaközpontba. Pont akkor jött ki onnan a sunyi, vörösképű oktató. Nem nézett rám... Lapított...
Várni kellett, amíg elkészült az igazolás, így leültem a városban. Egy szőke, kövérkés, pattanásos arcú lány ült az egyik asztalnál, remegett a keze.
- Milyen vizsgád lesz? - kérdeztem.
- Rutin - felelte.
- Ki az oktatód? - kíváncsiskodtam.
- xy – válaszolta. (A vörösképű...)
Közben szóltak, hogy megvan az igazolásom. Gyorsan eltettem, sok sikert kívántam és elköszöntem. Sajnáltam szegény kislányt...
Amikor visszaértem az irodába, leültem a székemre, néztem az igazolást, és kitört belőlem a sírás. Hét hónapig szenvedtem, hogy megkapjam azt a papírt. Akkor úgy éreztem, mintha valami nagy tehertől szabadultam volna meg.
Ahogy a kezemben volt a papír, kezdtem egyre inkább magaménak érezni a vizsgát. Már csak az okmányirodába kellett mennem, és várni a jogosítványt:).
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.