Már egy éve vezetek. Saját autóm is van, amit nagyon szeretek, hamar megszoktam. Itt a környéken sokfelé jártam, Pesten is vezettem párszor. Láttam már sok furcsaságot ez idő alatt az utakon, és most úgy érzem, folytatnom kell a blogomat.
Egy bosszantó dologról írnék: hogy jutunk át a zebrán autóval iskolaidőben, reggel fél 8 körül...
Az első hónapokban sokat idegeskedtem vezetés közben. Nem ismertem az autót, sokig tartott, míg hozzászoktam. Hetekig „körül sem néztem” benne:). Furcsa volt, hogy én vezettem. Addig csak utas voltam. Amikor először kitakarítottam, akkor „fedeztem fel” igazán.
Ahogy hazahoztuk az autót, másnap mentem is vele dolgozni. Pár napig jött mögöttem a tesóm, megnézte, mit alakítok, hogy tolatok be a munkahelyem előtt a parkolóba. Haza viszont már teljesen egyedül mentem.
2010. 02. 16-án délután felhívott az öcsém, hogy megcsinálták az autómat, el kéne menni érte... Ő eljön értem a saját autójával, de hazavezetnem egyedül kell. Néhány faluval arrébb van a szerelő. Nagyon szerettem volna, de az 1 hetes jogosítványommal féltem egyedül beülni az autóba. Azt kérdeztem tőle, hogy nincs valaki, akit be lehetne ültetni mellém? Csak a biztonság kedvéért. Nem volt. Vagy hazahozom én, vagy csak holnap lesz autó...
2010. február 8. hétfő. Éppen dolgoztam, amikor csöngött a telefon, valaki faxot szeretett volna küldeni. Csak a sípolást hallottam úgyhogy kapcsoltam is át a vonalat arra a telefonra, ahová ment a fax.
2010. február 1-jén, délelőtt mentem be a vizsgaközpontba. Pont akkor jött ki onnan a sunyi, vörösképű oktató. Nem nézett rám... Lapított...
A vizsga előtt egy héttel elkezdtem enyhe nyugtatót szedni, mert úgy éreztem, más esélyem nincs. Ott tartottam, hogy ha ez a vizsga sem sikerül, akkor feladom. Pedig mindenben nagyon kitartó vagyok „csak azért is megmutatom”, hogy amit célul tűzök ki magamnak, azt véghezviszem. De belefáradtam. Ennyit még semmiért nem kellett küzdenem.
Az új évet vizsgával kezdtem, 2010. január 13-án szerdán, 13:30-kor.
A vizsga előtt eljött értem az oktató, hogy egy kicsit gyakorolhassak. Amikor beszálltam az autóba, és rámnézett, látta, hogy nagyon ideges vagyok. Mondta, hogy próbáljak megnyugodni, mert így gondok lesznek a vizsgán... Gondok akadtak...
Az oktatóval ültünk az autóban, vártuk a vizsgabiztost, aki még kint beszélgetett. Csak oldalról láttam, nem volt ismerős az arca. Amikor odajött az autóhoz és kiszálltunk bemutatkozni, akkor döbbentem meg. Ahogy szemből megláttam a vizsgabiztost, azt hittem, ott leszek rosszul. Az az ember volt, akit az első rutinvizsgán nem fizettem le. Éreztem, hogy el fog vágni. Biztos voltam benne, hogy emlékszik a nevemre...
2009. november 14-én, szombat délelőtt fél 10-kor jött értem az új oktató. Amikor beültem az autójába, úgy izgultam, mintha vizsgán lettem volna. Hamar elmúlt az idegességem. Láthatóan nem féltette az autóját. Diesel autó után benzineset kelett megszoknom. Szerencsére könnyen ment, mert volt alkalmam gyakorolni sokszor az elindulást. Jópárszor így is lefulladtam, mégis sokkal könnyebb volt ezt az autót kezelni, mint az előzőt.
Ezután a vizsga után úgy döntöttem, lesz, ami lesz, iskolát váltok, mert ezzel az oktatóval soha nem fogok tudni levizsgázni. Két nap múlva, 2009. október 23-án, délelőtt felhívott, és megmondta, hogy mikor lesz a következő vizsga. Érdekes módon 2 hétre előre percre pontosan meg tudta mondani az időpontot. Feltűnően kedves volt… Kérdezte, hogy mikor megyünk gyakorolni? Azt feleltem, hogy majd hívom. De akkor már tudtam, hogy arra a vizsgára nem megyek el…
2009. október 21-én, szerdán reggel 8:20-kor kezdődött az első forgalmi vizsgám. Nagyon hideg volt, ezért a vizsgaközpontban várakoztam, mert az oktató vizsgáztatott. Közben bejött valaki, akit akkor vágtak el a vizsgán, mert amikor kikanyarodott a központtól az útra, túl közel jött egy autó, amit akadályozott… Nem gondoltam akkor, hogy ez a momentummal még találkozom a mai napon. Egyszer csak bedugta az ajtón a fejét az oktató, hogy menjek gyorsan.
Újabb egy hét kihagyás után kezdtem el végre vezetni. Hetente kétszer, néha háromszor is! Nehéz volt. Az unott, vörös képű oktató ott ült mellettem.
Állandóan belenyúlkált a kormányba. Szinte mindig ketten vezettünk. Amikor a munkahelyemen ezt elmeséltem, az egyik kolléganőm fel volt háborodva, hogy mi az, hogy nem én vezetek? Hogy mer belenyúlni? Hát így! Úgy tanultuk a kreszen, hogy 10 óra 10 percnél kell fogni a kormányt, különben kivágnak a vizsgán. Hát a 10 óra megvolt, de a 10 percet lenyúlta:D.
2009. augusztus 31-én már nem láttam a idegtől. Ez alatt a két hét várakozás alatt annyira felhergeltem magam, hogy az egész mellkasom fájt. Úgy vettem levegőt, mint aki futóversenyről jött. Fájt a torkom, a légcsövem a fújtatástól.
Fél 12 körül volt a vizsga. Ott álltam az autó mellett, az oktató ki tudja merre... Egyszer csak odajött hozzám egy idősebb Úr, bemutatkozott, és azt mondta mosolyogva: Xy, pont Önt vártuk. Sugárzott belőle a nyugalom és a jóindulat.
Sokáig nem jelentkezett az oktató. Eltűnt, mint a kámfor. Augusztus 14-én (5 nappal a sikertelen vizsga után), szerdán tudtam meg, hogy a következő vizsgám mikor lesz. Augusztus 31-én.
Az első rutin vizsgám 2009. augusztus 14-én, 12:30-kor volt. Életem egyik legemlékezetesebb, és legmegalázóbb napja marad.
Délelőtt 10 órakor a munkahelyemen voltam, amikor felhívott az oktató, és megkérdezte, ki tudnék-e menni pár percre. Már indultam is. El sem tudtam képzelni, mit akarhat. Nagyon ideges lettem, rosszat sejtettem. Ahogy kiértem az épület elé, csikorgó fékekkel megállt az utca túloldalán – kiugrott az autóból, és odaszaladt hozzám. Vibrált az idegességtől, arca vörös volt, szeme vérben úszott, és kényszeredett mosollyal megszólalt:
Sikeresen túljutottam az egészségügyi tanfolyamon is, a vizsga meglett, jöhet a rutin... Na, ott kezdődtek a gondok.
Az első óra 2009. július 16-án volt a Dunaparton. Már ezt az órát is úgy kellett kikönyörögni. Ketten voltunk az egyik csoporttársammal. Két-két órát vezettünk, óránként váltottuk egymást. Ott "mutatkozott be" az oktató.
Minden 2009. június 18-án, egy napsütéses nyári napon kezdődött. Az egyik középiskolába kellett mennem délután 4-re beiratkozni. Kis alacsony, vörös képű, 50 körüli, nem túl szimpatikus ember fogadott. Nagyon zavarban volt, amikor bemutatkoztam. Egy régi osztálytársam ajánlotta, hogy ebbe az autós iskolába jöjjek, nagyon türelmes az oktató, ő is itt vizsgázott. Gondoltam, becsületes emberhez küld...
Régóta gondolkoztam azon, hogy írok egy blogot arról, hogyan szenvedtem végig 7 hónapot, hogy letegyem a jogsit. Most már tudom, hogy rögtön el kellett volna kezdenem... Hogy napról napra leírjam, hogy is történt... Hogy mennyi pénzembe és energiámba került... De féltem, hogy gondok lesznek a vizsgákkal... Nem sejtettem, hogy enélkül is...
